World of warcraft egy MMORPG.. MMORPG Massively Multiplayer Online Role-Playing Game-nek egy betűszó. Egy MMORPG-ben több száz játékos létezik ugyanabban a játékvilágban ugyanakkor.
Erősen multiplayer online játékként, World Warcraft képessé tesz több száz játékost arra, hogy online összejöjjön és küzdjön a világ és egymás ellen. A játékosok a realmen keresztül az igazi világot maguk mögött tudják hagyni és izgalmas küldetéseket és hősies hőstetteket tudnak vállalni egy fantasztikus világ földjén.


Mégis miért kedvelik milliók a Wow-ot? Talán azért mert, páratlanul változatos, dinamikus események, és rugalmas jutalomrendszerek, merész küzdelmen és taktika jellemzi.
















Senki sem tudja pontosan hogyan keletkezett az univerzum. Vannak akik úgy vélik egy hatalmas kozmikus erejű robbanás repítette szét a végtelen számú világot a Nagy Sötétség mérhetetlen terébe - világokat, amelyeken egy napon majd csodálatos és rettenetes életformák születnek. Mások úgy hiszik, hogy az univerzumot egy mindenható, óriási hatalommal rendelkező lény teremtette. Bár a kaotikus univerzum pontos eredetének titka továbbra is a bizonytalanság ködében rejtőzik, azt biztosan tudjuk, hogy született egy nagyhatalmú lényekből álló faj, azzal a céllal, hogy stabilitást vigyen a világokra és biztosítsa a biztonságos jövőt azon lények számára akik majd őket követik.

A Titánok, ezek a kolosszális, fémbőrű istenek a kozmosz távoli peremvidékéről kiindulva felderítették az újonnan született univerzumot és elkezdtek munkálkodni azokon a világokon, amelyeket felfedeztek. Megformálták ezeket a bolygókat, magas hegyeket és végtelen tengereket alakítottak ki rajtuk. Leheletükkel égboltot és légkört teremtettek. Mindez része volt azon kifürkészhetetlen, messzire tekintő tervüknek, hogy a káoszból rendet teremtsenek. Ebből a célból még azt is megtették, hogy primitív fajokat ruháztak fel azzal a feladattal, hogy munkájukat felügyeljék és az egyes világok integritását fenntartsák.

A Pantheonnak nevezett elit szekta uralma alatt a Titánok a Nagy Sötét Végtelenben szétszóródott százmilliónyi világon teremtették meg a rendet a teremtés első korszakaiban. A jószándékú Pantheon feladatának tekintette ezen rendezett világok őrzését, így éberen várták a Kavargó Űr gonosz, dimenziókon túli lényeinek esetleges támadását. Az univerzum milliónyi világát összekötő Űr, a kaotikus mágiák éteri dimenziója végtelen számú ártalmas, démoni lénynek adott otthont, akiknek egyetlen célja az élet elpusztítása és az élő univerzum energiáinak felfalása volt. A Titánok, - akik a gonoszt és a rontást semmilyen formában sem tudták megérteni - azon fáradoztak, hogy módot találjanak a démonok folytonos fenyegetésének megszüntetésére.

Idővel a Kavargó Űrből démoni lények szivárogtak be a Titánok világaira és a Pantheon legnagyobb harcosát Sargerast bízta meg azzal, hogy a védelem első vonala legyen. Az olvadt bronzból álló nemes óriás, Sargeras számtalan évezreden át látta el feladatát, felkutatta és elpusztította ezeket a démonokat ahol csak rájuk talált. A hosszú korszakok során Sargeras két nagyhatalmú démoni fajjal találkozott, akiknek eltökélt szándéka volt, hogy hatalmukba kerítsék a fizikai univerzumot és uralkodjanak felette.

Az eredar egy ördögi varázslókból álló álnok faj volt, akik boszorkánymesteri mágiájukkal számos világot lerohantak és rabságba taszítottak. Ezen világok őslakos fajait az eredarok ártó mágiája megrontotta és így maguk is démonokká váltak. Bár Sargeras szinte korlátlan hatalma több mint elegendő volt a hitvány eredarok legyőzésére, a lények romlottsága és mindent elsöprő gonoszsága nagyon nyugtalanította. Mivel képtelen volt az ilyen mértékű elfajzottság megértésére, a nagy Titán egyre mélyülő depresszió felé sodródott. Növekvő szorongása ellenére Sargeras megszabadította az univerzumot ezektől a boszorkánymesterektől és a Kavargó Űr egyik sarkába zárta őket.

Bár zavarodottsága és szenvedése egyre mélyült, Sargerasnak egy másik csoporttal is el kellett bánnia, akik szintén a Titánok rendjét akarták felborítani: ők voltak a Nathrezimek. Ez a vámpír démonokból álló sötét faj (akiket rémurakként is ismerünk) számos világot leigázott úgy, hogy lakóiknak testét megszállva árnyékokká változtatták őket. A kegyetlen és fondorlatos rémurak egész országokat fordítottak egymás ellen úgy, hogy esztelen gyűlöletet és bizalmatlanságot szítottak ármánykodásaikkal. Sargeras könnyedén legyőzte a Nathrezimeket, de romlottságuk mély nyomot hagyott benne.

Ahogy a kételkedés és a kétségbeesés elhatalmasodott Sargeras érzékein, elvesztette minden hitét nem csak a küldetésében, hanem a Titánok rendezett univerzumra vonatkozó látomásában is. Hovatovább elkezdte hinni, hogy a rend fogalma ostobaság és a sötét, magányos univerzum egyetlen igazsága a káosz és a romlottság. Titán társai próbálták meggyőzni tévedéséről és lenyugtatni háborgó érzelmeit, de Sargeras öncélú téveszméknek nevezte és visszautasította a többiek optimistább nézeteit. Örökre búcsút intve a csoportnak, Sargeras elindult, hogy megtalálja helyét az univerzumban. Bár a Pantheon sajnálattal tekintett távozására, a Titánok még csak megjósolni sem tudták milyen messzire vezet majd elveszett testvérük útja.

Mire Sargeras őrülete felemésztette hősies szellemének utolsó megmaradt bástyáit is, már szilárdan hitt benne, hogy maguk a Titánok a felelősek a teremtés kudarcáért. Végül arra az elhatározásra jutott, hogy az egész univerzumban megsemmisíti a munkájukat és elszánta magát arra, hogy létrehozzon egy megállíthatatlan sereget ami elemésztheti a fizikai univerzumot.

Még Sargeras titáni alakja is elkorcsosult attól a rontástól, amely valaha nemes szívét megmérgezte. Szemei, haja és szakálla lángra kapott, fémes bronz bőre pedig felhasadt és az izzó gyűlölet örökké égő lángja tárult fel mögötte.

Haragjában Sargeras széttörte az eredarok és a Nathrezimek börtöneit, szabadon engedve a gyűlöletes démonokat. Ezek a ravasz lények meghajoltak a sötét Titán végtelen haragja előtt és felajánlották, hogy szolgálni fogják őt, amilyen gonosz módon csak tudják. A nagyhatalmú Eredarok soraiból Sargeras két bajnokot választott ki, hogy vezessék pusztító démonseregét. Kil'jaeden, a Megcsaló arra lett kiválasztva, hogy kutassa fel az univerzum legsötétebb fajait és sorozza be őket Sargeras seregébe. A másik bajnok, Archimonde, a Megrontó feladata az lett, hogy csatába vezesse Sargeras hatalmas seregeit bárki ellen, aki szembe merne szállni a Titán akaratával.

Kil'jaeden első lépése az volt, hogy rettenetes uralma alá vonta a vámpírszerű rémurakat. A rémurak személyes ügynökeiként szolgáltak szerte az univerzumban és élvezettel kutattak fel primitív fajokat, hogy mesterük megronthassa és a seregbe sorozhassa őket. A rémurak között az első Tichondrius, az Éjhozó volt. Tichondrius tökéletes katonaként szolgálta Kil'jaedent és felesküdött rá, hogy Sargeras lángoló akaratát érvényesíti az univerzum legsötétebb sarkaiban is.

A hatalmas Archimonde is választott magának saját ügynököket. A rontást hozó veremurak és barbár vezérük, Mannoroth, a Pusztító hadba hívásával Archimonde azt remélte, hogy megalakíthat egy harcos elit csapatot, akik minden teremtett életet elsöpörnek majd.

Mikor Sargeras látta, hogy seregei felsorakoztak és készek követni minden parancsát, elindította haragvó hadát bele a Nagy Sötétség végtelenjébe. Egyre növekvő seregét Lángoló Légiónak nevezte el. A mai napig sem tudjuk pontosan, hogy az univerzumon átívelő Lángoló Hadjáratuk során hány világot kebeleztek be és perzseltek fel.

Fel

Titánok nem tudtak Sargeras azon tervéről, hogy el akarja pusztítani munkájukat, így folytatták világról világra való vándorlásukat, megformálva és elrendezve a bolygókat, ahogy jónak látták. Útjuk során egy kis világra leltek, melyet lakói később Azerothnak neveztek el. Ahogy a Titánok a bolygó ősi, megformálatlan vidékeit járták, ellenséges elemi lényekkel találkoztak. Ezek az elementálok, akik egy elképzelhetetlenül gonosz lényekből álló fajt imádtak, akiket csak Öreg Istenekként ismerünk megfogadták, hogy a Titánokat elűzik és nem engedik, hogy világukat beszennyezze a betolakodók fémes érintése.

A Pantheont nyugtalanította az Öreg Istenek vonzódása a gonoszhoz, ezért háborút indítottak az elementálok és sötét mestereik ellen. Az Öreg Istenek seregeit az elementálok leghatalmasabb hadnagyai vezették: Ragnaros, a Tűzúr, Therazane, a Kőanya, Al’Akir a Szélúr, és Neptulon, a Hullámvadász. Kaotikus csapataik haragos áradatként özönlötték el a világot és összecsaptak a kolosszális Titánokkal. Bár az elementálok a halandók számára felfoghatatlan hatalommal bírtak, összevont erőik sem bírták megállítani a hatalmas Titánokat. Az elementál urak mind elhullottak, egyik a másik után, csapataik pedig feloszlottak.

A Pantheon lerombolta az Öreg Istenek fellegvárait és az öt gonosz istent leláncolták mélyen a világ felszíne alatt. Az Öreg Istenek hatalma nélkül az elementálok haragvó szellemei képtelenek voltak ezután is a fizikai világhoz kötődni, így száműzettek egy mélységi létsíkra, ahol az örökkévalóságig küzdhettek egymás ellen. Az elementálok távozásával a természeti jelenségek lenyugodtak és a világ békés harmóniában pihent meg. A Titánok látták, hogy a fenyegetést elhárították, így munkához láttak.

A Titánok néhány fajt felhatalmaztak rá, hogy segítsenek nekik a világ kialakításában. A föld alatti feneketlen barlangok kifaragásához a Titánok mágikus, élő kőből megteremtették a törp-szerű földszerzeteket. A tengerek kitakarításához és a tengerfenék felszínre emeléséhez a Titánok megteremtették a hatalmas, de szelíd tengeri óriásokat. Korszakokon át mozgatták és formálták a földet a Titánok míg végül egyetlen tökéletes kontinens jött létre. A kontinens közepén a Titánok egy szikrázó energiákból álló tavat formáltak. Ez a tó, amelyet az Örökkévalóság Kútjának neveztek el, lett a világ életformáinak forrása. Energiái táplálták a világ csontjait és lehetővé tették, hogy az élet szárba szökkenjen a föld kiváló termőtalaján. Idővel növények, fák, szörnyek és mindenféle lények kezdtek fejlődni az ősi kontinensen. Ahogy lassan bealkonyult munkájuk utolsó napján, a Titánok elnevezték a kontinenst Kalimdornak: „az örök csillagfény földjének”

Fel

Megelégedve azzal, hogy ezt a kis világot ilyen módon elrendezték, munkájuk végeztével a Titánok felkészültek Azeroth elhagyására. Azonban mielőtt távoztak volna, a világ legnagyszerűbb fajára bízták Kalimdor felügyeletét, nehogy bármilyen gonosz erő fenyegethesse tökéletes nyugalmát. Abban a korszakban számos sárkányraj létezett. Közülük öt raj uralkodott testvéreik felett. Ezt az öt rajt választották ki a Titánok arra, hogy vigyázzanak a bimbózó világra. A Pantheon legnagyobb hatalmú tagjai saját hatalmuk egy-egy kis részét kölcsönözték a rajok vezetőinek. Ezeket a fenséges sárkányokat (lásd alább) ettől fogva Nagy Aspektusoknak vagy Sárkány Aspektusoknak nevezték.

Aman’Thul a Pantheon Ősatyja kozmikus hatalmának egy részét az óriási bronz sárkánynak, Nozdormunak adományozta. Az Ősatya felhatalmazta Nozdormut az idő őrzésére valamint a sors és a végzet örökké változó ösvényeinek rendben tartására. A sztoikus, nemeslelkű Nozdormut ettől fogva az Időtlenként ismerjük.

Eonar, minden élőlény Titán patrónusa, hatalmának egy részét a vörös leviatánnak, Alexstraszának adta. Ettől fogva Alexstraszát úgy ismerjük, mint az Élet Megtartója, aki azon munkálkodik, hogy a világ minden élő teremtményét megoltalmazza. Mindenek felett álló bölcsességének és minden élő dolog iránti végtelen együttérzésének köszönhetően Alexstraszát Sárkánykirálynőnek koronázták és ráruházták a fajtája feletti uralmat.

Eonar megáldotta Alexstrasza húgát is, a törékeny zöld sárkányt Yserát a természet befolyásolásának hatalmával. Ysera örök transzba merülve hozzákötődött a Teremtés Álmához. Az Álmodóként ismerjük őt, aki zöldellő birodalmából, a Smaragd Álomból őrködik a világ növekvő vadonjai felett.

Norgannon, a Titánok legendáinak őrzője és mester mágusa a kék sárkányra, Malygosra bízta végtelen hatalmának egy darabját. Ettől fogva Malygost a Varázslatszövőként ismerjük, ő a mágia és a titkos misztikus tanok őrzője.

Khaz’goroth a Titán világok formálója és kovácsa nagy hatalmának egy részét a rettentő fekete sárkányra, Neltharionra bízta. A nemeslelkű Neltharion, akit ettől fogva a Föld Őrzője névvel illettek hatalmat kapott a föld és a világ mélyen fekvő vidékei felett. A világ erejét testesítette meg, Alexstrasza legnagyobb támogatója volt.

Ilyenformán felhatalmazva, az Öt Aspektusra bízták a világ védelmét a Titánok távollétében. Miután a sárkányok felkészültek a megteremtett világ őrzésére, a Titánok örökre maguk mögött hagyták Azerothot. Sajnos csak idő kérdése volt, hogy Sargeras tudomást szerezzen az újszülött világ létezéséről…

Fel

Tízezer évvel azelőtt, hogy az orkok és az emberek összecsaptak egymással az Első Háborúban, Azeroth világának bölcsőjében egyetlen hatalmas kontinens ringott, tengerektől körülvéve. Ez a Kalimdornak nevezett föld számos változatos fajnak és teremtménynek adott otthont, akik a túlélésükért küzdöttek az ébredő világ vad természeti erői ellen. A sötét kontinens közepén volt egy izzó energiákból álló rejtélyes tó. Ez a tó, amelyet később az Örökkévalóság Kútjának neveztek el, a világ mágiájának és természetes hatalmának igaz szíve volt. A világon túli Nagy Sötétségből származó energiájával a Kút egy misztikus forrás volt, amely szerteszét küldte ezeket az energiákat a világba, táplálva az életet annak minden csodálatos megjelenési formájában.

Idővel egy éjszakai életmódot folytató primitív humanoid törzs merészkedett óvatosan az igézően bűbájos tó partjaira. A vad, nomád humanoidok, akiket a Kút furcsa energiái vonzottak oda, kezdetleges viskókat építettek békés partjain. Idővel a Kút kozmikus hatalma befolyásolta a törzset, erősebbé, bölcsebbé és gyakorlatilag halhatatlanná változtatta őket. A törzs felvette a Kaldorei nevet, amely anyanyelvükön azt jelentette: „a csillagok gyermekei”. Bimbózó társadalmukat ünnepelve a tó partjai mentén nagy építményeket és templomokat emeltek.

A Kaldoreiek, vagy későbbi nevükön az éjelfek a holdistennőt, Elunet tisztelték és hitték, hogy a nappali órákban ott alszik a Kút csillámló mélységeiben. Az ősi éjelf papok és jövendőmondók kielégíthetetlen kíváncsisággal tanulmányozták a Kutat, attól a vágytól hajtva, hogy felfedezzék ismeretlen titkait és hatalmát. Ahogy a társadalmuk fejlődött, az éjelfek felderítették egész Kalimdort és találkoztak más lakóival is. Az egyedüli lények, akiktől tartottak az ősi és nagyhatalmú sárkányok voltak. Az óriási hüllőszerű lények gyakran visszahúzódónak bizonyultak, de kétségkívül sokat tettek azért, hogy az ismert földeket megvédjék az esetleges fenyegetésektől. Az éjelfek megtudták, hogy a sárkányok magukat a világ védelmezőinek tartják és elfogadták, hogy őket és a titkaikat jobb nem háborgatni.

Idővel az éjelfek kíváncsisága ahhoz vezetett, hogy találkoztak és barátságot kötöttek számos nagyhatalmú lénnyel, köztük például Cenariusszal, aki a háborítatlan erdőségek félistene volt. A nemeslelkű Cenarius megkedvelte a kíváncsi éjelfeket és sok időt töltött azzal, hogy megtanítsa nekik a természet titkait. A békés Kaldoreiekben erős kötődés támadt Kalimdor élő erdőségei iránt és elmerültek a természet harmonikus egyensúlyában.

Ahogy teltek-múltak a végtelennek tűnő korszakok, az éjelfek civilizációja felvirágzott mind területileg, mind kulturálisan. Templomaik, útjaik és lakóházaik megtalálhatók voltak szerte az egész sötét kontinensen. Azshara, az éjelfek gyönyörű és tehetséges királynője egy hatalmas, csodálatos palotát épített a Kút partjainál, ahol kiválasztott udvartartása élt a drágakövekkel díszített csarnokokban. Hű szolgái, akiket Quel’doreinek vagyis Nemesenszületetteknek hívott lesték minden parancsát és mindenki másnál nagyobbra tartották magukat. Bár Azshara királynőt egyformán szerette az egész népe, a Nemesenszületetteket titkon irigyelte és egyáltalán nem kedvelte a többi éjelf.

Azshara királynő osztotta a papok kíváncsiságát az Örökkévalóság Kútjával kapcsolatban, ezért elrendelte, hogy a Nemesenszületettek derítsék ki a tó titkait és fedjék fel igazi célját a világban. Így aztán belevetették magukat a munkába és fáradhatatlanul tanulmányozták a Kutat. Idővel kifejlesztették azt a képességet, hogy manipulálni és irányítani tudták a Kút kozmikus energiáit. Kísérleteik előrehaladtával felfedezték, hogy újonnan kifejlesztett képességükkel kedvükre tudtak teremteni vagy pusztítani. A meggondolatlan Nemesenszületettek primitív mágiába botlottak és elhatározták, életüket annak szentelik, hogy a mesterévé váljanak. Bár abban egyetértettek, hogy a mágia veszélyes is lehet, ha felelőtlenül használják, Azshara és a kiválasztottai mégis meggondolatlan nemtörődömséggel kezdték gyakorolni mágiájukat. Bár Cenarius és számos hajlott korú éjelf tudós figyelmeztetett rá, hogy a mágia egyértelműen szeszélyes művészetével való játszadozás csakis katasztrófához vezethet, ennek ellenére Azshara és követői makacsul folytatták bimbózó képességeik fejlesztését.

Ahogy hatalmuk egyre nőtt, Azshara és a Nemesenszületettek határozott változáson mentek át. A gőgös és zárkózott főnemesi osztály egyre érzéketlenebb és kegyetlenebb lett éjelf testvéreikkel szemben. Egy sötét és nyomasztó árnyék borult fekete lepelként Azshara valaha lenyűgöző szépségére. Egyre jobban visszavonult szerető népétől és senkivel sem érintkezett megbízható Nemesenszületett papjain kívül.

Egy fiatal tudós, Haragvihar Malfurion, aki sok időt töltött a druidizmus primitív művészetének tanulmányozásával, sejteni kezdte, hogy a Nemesenszületetteket és szeretett királynőjét valami rettenetes hatalom rontása támadta meg. Bár arról sejtelme sem volt, hogy miféle gonosz közeleg, azt tudta, hogy az éjelfek élete hamarosan örökre megváltozik…

Fel

10000 évvel a Warcraft I eseményei előtt

A Nemesenszületettek meggondolatlan mágiahasználata az Örökkévalóság Kútjából kiindulva energiahullámokat bocsátott ki a Nagy Sötét Végtelenbe. Ezeket a folyamatosan áradó energiahullámokat rettenetes idegen elmék érzékelték. Sargeras – minden élő Nagy Ellensége, a Világok Elpusztítója – felfigyelt ezekre az erős hullámokra és vonzódva fordult távoli kiindulópontjuk felé. Azeroth őskori világát kémlelve és az Örökkévalóság Kútjának határtalan energiáit érzékelve Sargerasban mohó vágy ébredt. A Névtelen Üresség nagy sötét istene elhatározta, hogy elpusztítja az ifjú világot és megkaparintja az energiáit magának.

Sargeras összehívta hatalmas Lángoló Légióját és megindult Azeroth gyanútlan világa felé. A Légiót alkotó milliónyi rikoltozó démont az univerzum távoli sarkaiból rángatták elő és már ki voltak éhezve a hódításra. Sargeras hadnagyai, Archimonde, a Megrontó és Mannoroth, a Pusztító felkészítették pokolbéli szolgáikat a támadásra.

Azshara királynő, eltelve mágiájának szörnyű extázisától, áldozatául esett Sargeras ellenállhatatlan hatalmának és beleegyezett, hogy elősegíti a világon való megtestesülését. Még Nemesenszületett szolgálói is átadták magukat a mágia elkerülhetetlen rontásának és istenként kezdték tisztelni Sargerast. A Légióhoz való hűségüket bizonyítandó, segítettek királynőjüknek egy hatalmas, kavargó portál megnyitásában, az Örökkévalóság Kútjának mélyén.

Miután végzett az előkészületekkel, Sargeras megkezdte Azeroth végzetes invázióját. A Lángoló Légió harcos démonai megrohanták a világot az Örökkévalóság Kútján keresztül és ostrom alá vonták az éjelfek békésen alvó városait. Arhimonde és Mannoroth vezetésével a Légió elözönlötte Kalimdor földjét, nyomukban csak hamu és gyász maradt. A boszorkánymester démonok perzselő pokollényeket idéztek, akik meteorokként zuhantak rá Kalimdor templomainak díszes tornyaira. Kalimdor mezőin egy csapat gyújtogató, vérontó gyilkosból, a Végzetgárdistákból álló banda masírozott végig és mindenkit legyilkoltak, aki az útjukba állt. Vad, démoni pokolkutyák falkái pusztíthattak ellenállás nélkül a vidéken. Bár a bátor Kaldorei harcosok sietve indultak ősi hazájuk megvédelmezésére, centiről-centire egyre hátrébb szorultak a Légió támadásának dühe előtt.

Haragvihar Malfurion feladata lett, hogy segítséget találjon ostromlott testvéreinek. Haragvihart - kinek testvére, Illidan maga is a Nemesenszületettek mágiáját gyakorolta – dühítette a főnemesi osztály egyre növekvő korrupciója. Miután meggyőzte Illidant, hogy hagyjon fel veszélyes szenvedélyével, Malfurion elindult, hogy megtalálja Cenariust és toborozzon egy ellenálló sereget. A fiatal és szemrevaló papnő, Tyrande is csatlakozott a testvérekhez, Elune nevében. Bár mind Malfurion, mind Illidan gyengéd érzelmeket táplált az idealista papnő irányában, Tyrande szíve egyedül Malfurioné volt. Illidan féltékenyen szemlélte testvére és Tyrande bimbózó románcát, de tudta, hogy szívének fájdalma semmi a mágia iránti függősége kínjához képest.

Illidan aki rászokott a mágia éltető energiáira, erejét megfeszítve igyekezett ellenállni annak az elemi erejű kísértésnek, hogy még egyszer megcsapolja a Kút energiáit. Azonban Tyrande türelmes támogatásával képes volt megtartóztatni magát és segített megtalálni testvérének a rejtőzködő félistent, Cenariust. Cenarius, aki a távoli Hyjal hegy szent Holdligetében élt beleegyezett, hogy segít az éjelfeknek megtalálni az ősi sárkányokat és megnyerni támogatásukat. A sárkányok, akiket az óriási vörös leviatán, Alexstrasza vezetett belementek, hogy harcba küldjék rajaikat a démonok és pokolbéli mestereik ellen.

Cenarius a megbűvölt erdő szellemeinek segítségével összehívott egy ősöreg fa-emberekből álló sereget és egy bátor szárazföldi offenzívában a Légió ellen vezette őket. Mikor az éjelfek ostromgyűrűt vontak Azshara temploma és az Örökkévalóság Kútja köré, kitört a totális háború. Újonnan szerzett erős szövetségeseik ellenére Malfurion és társai felismerték, hogy a Légiót nem lehet pusztán katonai erővel legyőzni.

Miközben titáni csata zajlott Azshara fővárosa körül, a megtévedt királynő Sargeras érkezését várta. A Légió ura arra készült, hogy átlép az Örökkévalóság Kútján és megtestesül a felprédált világon. Ahogy lehetetlenül hatalmas árnyéka egyre közelebb került a Kút háborgó felszínéhez, Azshara maga köré gyűjtötte legnagyobb hatalmú Nemesenszületett követőit. Csak úgy tudtak volna Sargeras számára megfelelően nagy kaput nyitni, ha mágiájukat egyetlen fókuszált varázslatban egyesítik.

Miközben dúlt a csata Kalimdor lángoló harcmezőin, rettenetes dolog történt. Az események pontos részletei elvesztek a múlt ködében, de azt tudjuk, hogy Neltharion, a Föld Sárkány Aspektusa megőrült a Lángoló Légió elleni egyik kritikusan fontos összecsapásban. Bőre elkezdett felhasadni, testéből lángok és mindent elemésztő düh áradt ki. Felvette a Halálszárny nevet, majd a lángoló sárkány saját testvérei ellen fordult és elűzte az öt sárkányrajt a csatamezőről.

Halálszárny váratlan árulása annyira pusztító volt, hogy az öt sárkányraj sosem heverte ki igazán. A sebesült és döbbent Alexstrasza valamint a többi nemes sárkány arra kényszerült, hogy magukra hagyja halandó szövetségeseit. Malfurion és társai, akik egyszerre csak reménytelen túlerővel találták szemben magukat alig élték túl az ezt követő ellentámadást.

Malfurion meg volt győződve róla, hogy az Örökkévalóság Kútja köti össze mintegy köldökzsinórként a démonokat a fizikai világgal, ezért azt hangoztatta, hogy pusztítsák el. Társai – tudván, hogy a Kút volt halhatatlanságuk és hatalmuk forrása – borzadva fogadták ezt a hirtelen hozott döntést. Tyrande mégis látta a bölcsességet Malfurion elmélete mögött, így meggyőzte Cenariust és a többieket, hogy rohanják le Azshara templomát és találják meg a módját a Kút elpusztításának egyszer és mindenkorra.

Fel

Illidan tisztában volt azzal, hogy a Kút elpusztítása lehetetlenné tenné, hogy valaha is újra mágiát használhasson ezért elhagyta a csoportot és elindult, hogy figyelmeztesse a Nemesenszületetteket Malfurion tervére. Függőségéből eredő őrületének illetve testvére Tyrandéval folytatott viszonya miatt érzett gyötrő féltékenységének köszönhetően Illidannak egyáltalán nem volt lelkiismeretfurdalása amiatt, hogy elárulta Malfuriont és csatlakozott Azshara követőihez. Illidan esküt tett rá, hogy mindenek felett álló célja lesz a Kút hatalmának megvédése, bármilyen eszközzel.

A testvére távozásától megtört szívű Malfurion társainak élén Azshara templomához vonult. Ám ahogy betörtek a fogadóterembe, ott találták a Nemesenszületetteket, akik sötét varázslatukat kántálták. A közösen felidézett varázslat a Kút háborgó mélységeiben egy instabil energiaörvényt hozott létre. Miközben Sargeras fenyegető árnya egyre közelebb került a felszínhez, Malfurion és szövetségesei támadásba lendültek.

Illidan figyelmeztetésének köszönhetően Azshara fel tudott készülni a támadásra. Malfurion majd’ mindegyik követője áldozatául esett az őrült királynő mágiájának. Tyrandét, aki megpróbálta hátbatámadni Azsharát meglepte a királynő Nemesenszületett testőreinek támadása. Bár sikerült legyőznie a testőröket, rettenetes sebeket szerzett az ellenük vívott harcban. Mikor Malfurion látta, hogy szerelme elesett, gyilkos dühroham uralkodott el rajta és elhatározta, hogy véget vet Azshara életének.

Miközben a templom falain belül és kívül is ádáz csata zajlott, Illidan előbukkant az árnyakból a nagy Kút partján. Különleges módon előkészített üvegcséket vett elő és letérdelve megtöltötte őket a Kút csillámló vizével. Biztos volt benne, hogy a démonok szétzúzzák az éjelfek civilizációját, ezért Illidan úgy tervezte, hogy ellopja a megszentelt vizet és energiáit megtartja magának.

A Malfurion és Azshara között kibontakozó csata a Nemesenszületettek gondosan megtervezett varázslatát káoszba taszította. A Kút mélységeiben kavargó instabil örvény felrobbant és ez egy végzetes eseménysort indított el, amely a világ meghasadását eredményezte. A hatalmas robbanás az alapjáig lerombolta a templomot és óriási lökéshullámokat gerjesztett a megkínzott föld mélyén. Miközben folyt az elkeseredett küzdelem a Légió és az éjelfek között a lerombolt fővárosban, a háborgó Örökkévalóság Kútja magába roskadt és összeomlott. Az ezután következő végzetes robbanás megrázta a földet és elsötétítette az eget. Ahogy a Kút felrobbanásának utórezgései megrázták a világ csontjait, a tenger benyomult, hogy kitöltse a földben maradt tátongó sebet. Kalimdor földterületének közel nyolcvan százaléka megsemmisült a robbanásban, csak egy maroknyi különálló kontinens maradt utána az újonnan született háborgó tenger körül. Az új tenger közepén, ott ahol valaha az Örökkévalóság Kútja volt, egy szökőáraktól és kaotikus energiáktól korbácsolt viharos terület keletkezett. Ez az iszonyatos seb, amelyet Viharörvény néven ismerünk talán az örökkévalóságig folytatja vad kavargását. Állandó mementója marad ennek a rettenetes katasztrófának… és annak az utopisztikus korszaknak, ami örökre elveszett.

Valahogyan, csodával határos módon Azshara királynő és Nemesenszületett követői túlélték a katasztrófát. A magukból kibocsátott mágia visszacsapása megkínozta és eltorzította őket miközben a Kút robbanásától felkorbácsolt tenger lerántotta őket a mélybe. Átok szállt rájuk és átalakulva új formát vettek fel, belőlük lettek a gyűlöletes kígyószerű nagák. Azshara gyűlölettel és haraggal eltelve egy hatalmas szörnyszülött lett, tükrözve azt a romlottságot és gonoszságot, ami mindig is benne rejtőzött.

Ott, mélyen a Viharörvény alatt a nagák egy új várost építettek maguknak, Nazjatart, és szép lassan elkezdték újra felépíteni hatalmukat. Ezután több mint tízezer év telt el, míg a nagák felfedték létezésüket a felszíni világnak.

Fel

A maroknyi éjelf, akik túlélték az iszonyatos robbanást, sebtében összetákolt tutajokra szállt és lassan elindultak az egyetlen, látótávolságban levő földdarab felé. Valahogyan, Elune kegyelméből, Malfurion, Tyrande és Cenarius túlélte a Nagy Hasadást. A megfáradt hősök megegyeztek, hogy a túlélők élére állnak és új otthont keresnek népük számára. Néma csendben zajló útjuk során felmérték a világukat ért csapás nagyságát és ráébredtek, hogy önnön szenvedélyességük okozta a mindent elemésztő pusztítást. Bár Sargerast és a Légióját a Kút pusztulása kitaszította a világból, Malfurion és társai gondolatait a győzelem rettenetes árán való töprengés kötötte le.

Számos Nemesenszületett is sértetlenül élte túl a kataklizmát. Ők a többi éjelffel együtt utaztak az új földrész partjai felé. Bár Malfurion nem bízott szándékaikban, egyelőre megelégedett azzal, hogy a Kút energiái nélkül igazán nagy bajt nem okozhattak.

Mikor az elcsigázott éjelfek partra szálltak az új földrészen, felfedezték, hogy szent hegyük, a Hyjal is átvészelte a katasztrófát. Új otthon után kutatva Malfurion és az éjelfek felmásztak a Hyjal hegy meredek emelkedőin és eljutottak a széljárta hegytetőre. A hegy hatalmas csúcsai között elhelyezkedő erdős völgybe leereszkedve egy békés kis tóra leltek. Rettenettel látták, hogy a tó vizét mágia szennyezte be.

Illidan, aki szintén túlélte a Hasadást, jóval előbb érkezett a Hyjal hegy tetejére, mint Malfurion és az éjelfek. Őrülten vágyva rá, hogy a mágia továbbra is szabadon áramolhasson a világban, Illidan a hegyi tóba ürítette üvegcséit, melyek az Örökkévalóság Kútjából nyert értékes vizet tárolták. A Kút erőteljes energiái gyorsan fellángoltak és létrehozták az új Örökkévalóság Kútját. Az örvendező Illidan hitte, hogy az új Kút ajándék lesz az eljövendő generációk számára, így teljesen megdöbbent, mikor Malfurion kérdőre vonta és elmagyarázta neki, hogy a mágia természetéből fakadóan kaotikus, használata elkerülhetetlenül széleskörű korrupcióhoz és viszályhoz vezet. Illidan azonban még ezek után sem volt hajlandó lemondani mágikus képességei használatáról.

Malfurion tisztában volt vele, hogy hova vezethetnek Illidan kegyetlen mesterkedései, ezért elhatározta, hogy egyszer és mindenkorra leszámol a hatalomtól megtébolyodott testvérével. Cenarius segítségével Malfurion egy kiterjedt földalatti börtönbe zárta Illidant, hogy az idők végezetéig maradjon ott leláncolva és hatalmától megfosztva. Hogy megbizonyosodjon testvére fogságban maradásáról, Malfurion a fiatal őrzőt, Árnyékdal Maievet jelölte ki Illidan személyes börtönőrének.

Az éjelfek tartottak tőle, hogy az új Kút elpusztítása talán egy még nagyobb katasztrófát eredményezne, ezért inkább nem háborgatták. Malfurion pedig kinyilvánította, hogy népe soha többé nem gyakorolja a mágia művészetét. Cenarius felügyelete alatt elkezdték elsajátítani a druidizmus ősi tanait, hogy képessé váljanak a föld sebeinek begyógyítására és szeretett erdőik újratelepítésére a Hyjal hegy lábánál.

Fel

9000 évvel a Warcraft I eseményei előtt

Az éjelfek sok éven át dolgoztak fáradhatatlanul azon, hogy ősi hazájukat amennyire lehet újraépítsék. Hagyták, hogy leomlott templomaikat és útjaikat elborítsa a gaz és helyettük új otthonokat építettek maguknak a Hyjal hegy lábánál elterülő zöldellő erdőkben és árnyékos dombokon. Idővel a nagy Hasadást túlélő sárkányok is előbújtak titkos rejtekhelyeikről.

Alexstrasza, a vörös, Ysera, a zöld és Nozdormu, a bronz alászálltak a druidák békés ligeteibe és megszemlélték az éjelfek munkájának gyümölcseit. Malfurion, akiből mérhetetlen hatalmú fődruida lett, üdvözölte a hatalmas sárkányokat és beszélt nekik az új Örökkévalóság Kútjának megteremtéséről. A nagy sárkányok aggódva fogadták a komor híreket és feltételezték, hogy amíg a Kút létezik, a Légió egy napon visszatérhet és újra megtámadhatja a világot. Malfurion és a három sárkány szövetséget kötöttek és megfogadták, hogy a Kutat megvédik és biztosítják, hogy a Lángoló Légió ügynökei soha ne találhassanak rá újból a világra.

Alexstrasza, az Élet Megtartója egy megbűvölt makkot helyezett el az Örökkévalóság Kútjának szívében. A makk a mágikus erejű vízben azonnal szárba szökkent és egy hatalmas fa nőtt ki belőle. Az óriási fa gyökerei a Kút vízében kapaszkodtak, zöldellő lombjai pedig úgy tűnt, mintha az eget érintették volna. Ez a hatalmas fa lett az éjelfek természettel kötött szövetségének örök szimbóluma, életadó energiái pedig idővel kiteljesedtek, hogy meggyógyítsák az egész világot. Az éjelfek a Nordrassil nevet adták Világfájuknak, amely anyanyelvükön azt jelentette: „a mennyek koronája”.

Nozdormu az Időtlen, bűbájt varázsolt a Világfára, biztosítva, hogy amíg a hatalmas fa él, az éjelfek nem öregednek és nem eshetnek áldozatául betegségnek vagy járványoknak.

Ysera az Álmodó, szintén megbűvölte a Világfát és saját birodalmához, a Smaragd Álomként ismert éteri dimenzióhoz kötötte. A Smaragd Álom, ez a hatalmas, állandóan változó szellemvilág a fizikai világ határain kívül létezett. Az Álomból irányította Ysera a természet örök körforgását és magának a világnak az evolúciós fejlődését. Az éjelf druidák, ideértve Malfuriont is a Világfán keresztül szintén az Álomhoz kötődtek. A misztikus paktum részeként a druidák beleegyeztek, hogy évszázadokon át fognak szunnyadni, hogy közben szellemük Ysera végtelen Álomösvényeit járhassa. Bár a druidák bánkódtak azon, hogy életükből így sok-sok évet elveszítenek, mégis önzetlenül beleegyeztek, hogy Yserával kötött megegyezésüket megtartsák.

Fel

7300 évvel a Warcraft I eseményei előtt

Az évszázadok múlásával az éjelfek új társadalma megerősödött és lassan magába foglalta az egész zöldellő erdőt, amelyet Kőrisvölgynek kereszteltek el. A Nagy Hasadás előtt elterjedt sokféle élőlény és faj, mint például a medveemberek és a vaddisznóemberek újra megjelentek és benépesítették a vidéket. A druidák jóságos vezetése alatt az éjelfekre egy példátlanul békés és nyugodt korszak köszöntött a csillagok vigyázó tekintete alatt.

A Nemesenszületett túlélők azonban egyre nyugtalanabbak lettek. Mint előttük Illidan, úgy ők is áldozatául estek az imádott mágiájuk elvesztése miatt náluk is jelentkező elvonási tüneteknek. Csábította őket a lehetőség, hogy merítsenek az Örökkévalóság Kútjának energiáiból és folytassák mágikus gyakorlataikat. Dath’Remar, a Nemesenszületettek ifjú és szókimondó vezére nyíltan kritizálni kezdte a druidákat és gyávának nevezte őket amiért megtagadták a mágia használatát, amit pedig az éjelfek joggal tarthattak sajátjuknak. Malfurion és a druidák elutasították Dath’Remar érvelését és figyelmeztették a Nemesenszületetteket, hogy a mágia bármiféle használatáért halálbüntetés járhat. Hogy megpróbálják rávenni a druidákat a törvény megváltoztatására, Dath’Remar és követői egy arcátlan és balsorsú tettre szánták el magukat: egy rettenetes mágikus vihart szabadítottak Kőrisvölgyre.

A druidák nem tudták rászánni magukat arra, hogy fajtársaik közül ilyen sokat halálra ítéljenek, ezért elhatározták, hogy a meggondolatlan Nemesenszületetteket száműzik földjeikről. Dath’Remar és követői, – akik örültek neki, hogy végre megszabadulhattak konzervatív gondolkodású társaiktól – különlegesen felkészített hajókra szálltak és nekivágtak a nyílt óceánnak. Bár egyikük sem tudta, hogy mi vár rájuk a háborgó Viharörvényen túli tengereken, mégis lelkesítette őket saját hazájuk megalapításának vágya, ahol majd büntetlenül gyakorolhatják imádott mágiájukat. A Nemesenszületettek, vagyis a Quel’dorei-ek, ahogy Azshara nevezte őket korszakokkal azelőtt végül partot értek a keleti földrészen, amelyet az emberek később Lordaeronnak neveztek el. Úgy tervezték, hogy felépítik saját mágikus királyságukat, Quel’Thalast és elutasítják az éjelfek holdimádatát és éjszakai életmódját. Örökre szívükbe fogadták a napot és eztán mindörökre nemes elfekként ismerte őket a világ.

Megtévedt testvéreik távozása után az éjelfek ismét varázslatos otthonuk védelmének szentelték figyelmüket. A druidák - megérezve, hogy visszavonulásuk ideje közeleg - felkészültek a hosszú álomra és arra, hogy hátrahagyják szeretteiket és családjaikat. Tyrande, akiből Elune főpapnője lett megkérte szerelmét Malfuriont, hogy ne hagyja el őt Ysera Smaragd Álmáért. Malfurion azonban - akit becsülete kötelezett rá, hogy rálépjen a folyton változó Álomutakra - búcsút intett a papnőnek, ám megfogadta, hogy amíg szerelmükhöz hűek maradnak valójában sosem válnak el.

Tyrande, aki egyedül maradt, hogy megvédje Kalimdort az új világból rá leselkedő veszélyek elől éjelf nővéreivel egy hatékony harcoló egységet szervezett. Vigyázóknak nevezték el ezeket a félelmet nem ismerő, jól képzett harcosnőket, kik Kalimdor védelmére esküdtek fel. Bár inkább saját maguk járőröztek Kőrisvölgy árnyat adó erdeiben, sok szövetségesük is volt, akikre számíthattak szükség esetén.

A félisten, Cenarius a közelben maradt, a Hyjal hegy Holdligetében. Fiai, akiket a Liget Őrzőiként ismertek, szemmel tartották az éjelfeket és gyakran segítséget is nyújtottak a Vigyázóknak a vidék békéjének fenntartásában. Még Cenarius félénk leányai, a driádok is egyre gyakrabban jelentek meg nyíltan mások előtt.

Kőrisvölgy rendjének fenntartása lefoglalta Tyrandet, de Malfurion nélkül kevés örömet lelt az életben. Ahogy teltek múltak a hosszú évszázadok, miközben a druidák az igazak álmát aludták, ő egyre inkább félni kezdett attól, hogy eljöhet egy második démoni invázió. Nem tudta lerázni magáról azt a nyugtalanító érzést, hogy a Lángoló Légió még odakint ólálkodik, a Nagy Sötétségen túl és bosszút forral az éjelfek és Azeroth világa ellen.

Fel

6800 évvel a Warcraft I eseményei előtt

Sath'Remar vezetésével a nemes elfek elhagyták Kalimdort és megküzdöttek a Viharörvénnyel. Flottájuk hosszú éveken át vándorolt a világ romjai között és ezalatt számos titkot és elveszett királyságot fedeztek fel. Dath'Remar, aki felvette a Napjáró nevet (szó szerint, "aki a napfényben jár") olyan helyek után kutatott, amelyek alatt jelentős erejű mágikus energiavonalak húzódtak, hogy egy ilyen helyen építhessen népének új hazát.

Flottája végül partot ért annak a királyságnak a partjain, melyet az emberek később Lordaeronnak neveztek el. Egyre beljebb hatolva a kontinens szívébe, a nemes elfek letelepedtek a békés Tirisfal Ligetben. Néhány év múlva sokan megőrültek közülük. Elméletük szerint valami gonosz szunnyadt a világnak azon a részén a föld alatt, de ezeket a pletykákat sosem sikerült bizonyítani. A nemes elfek elhagyták településüket és észak felé vándoroltak, hogy találjanak egy másik, energiavonalakban gazdag helyet.

Mikor a nemes elfek átkeltek Lordaeron zord, hegyes vidékein, utazásuk egyre veszedelmesebb lett. Mivel gyakorlatilag elvágták magukat az Örökkévalóság Kútjának életadó energiáitól, sokan megbetegedtek közülük a hidegebb éghajlaton vagy egyszerűen éhen haltak. A legnyugtalanítóbb változás azonban az volt, hogy immáron nem voltak halhatatlanok illetve immunisak az elemekre. Testmagasságuk némileg lecsökkent és bőrük elvesztette jellegzetes ibolyakék árnyalatát. Megpróbáltatásaik ellenére számos csodás lénnyel találkoztak, amilyeneket Kalimdoron sosem láttak. Primitív emberekből álló törzseket is találtak, akik vadászó életmódot folytattak az ősi erdőségekben. A nemes elfek számára mind közül a legveszedelmesebb fenyegetést azonban Zul'Aman ádáz és ravasz erdei trolljai jelentették.

Ezek a moha-bőrű trollok regenerálni tudták elvesztett végtagjaikat és a legrettenetesebb fizikai sebekből is felépültek, ám egy barbár és gonosz fajnak bizonyultak. Az Amani birodalom foglalta el Lordaeron északi vidékeinek nagy részét és a trollok keményen küzdöttek, hogy a hívatlan idegeneket határaikon kívül tartsák. Az elfek meggyűlölték az ádáz trollokat és azonnal felkoncolták őket, bárhol is futottak össze velük.

Sok hosszú év után a nemes elfek végül rábukkantak egy helyre, ami Kalimdorra emlékeztette őket. Mélyen a kontinens északi erdőségeinek szívében megalapították Quel'Thalas királyságát és megfogadták, hogy hatalmas birodalmat kovácsolnak belőle, olyat ami mellett eltörpül majd Kaldorei testvéreik birodalma. Sajnos azonban hamarosan kiderült, hogy Quel'Thalast egy ősi troll város romjai felett alapították meg, amelyet a trollok szent helynek tekintettek, így szinte azonnal elkezdték tömegesen támadni az elf településeket.

A makacs elfek azonban nem akarták feladni új otthonukat és az Örökkévalóság Kútjából eltanult mágiájukkal visszatartották a vad trollokat. Dath'Remar vezetése alatt sikerült legyőzniük az amani portyázókat, akik pedig tízszeres túlerőben voltak. Néhány elf azonban nyugtalankodott a Kaldoreiek ősi figyelmeztetése miatt, érezték, hogy mágiahasználatuk akár magukra vonhatja az elűzött Lángoló Légió figyelmét is. Ezért elhatározták, hogy védelmező pajzsot vonnak birodalmuk köré, amely mögött szabadon folytathatták mágiájuk gyakorlását. Quel'Thalast meghatározott pontokon emelt Rúnakövekkel vették körül, amelyek kijelölték a mágikus pajzs határait. A Rúnakövek amellett, hogy álcázták az elfek mágiáját a dimenziókon túli fenyegetések elől, még a babonás troll támadókat is elijesztették a környékről.

Az idő múlásával Quel'Thalas ékes példája lett a nemes elfek kitartásának és mágikus hatalmának. Gyönyörű palotáit ugyanaz az építészeti stílus jellemezte, mint Kalimdor ősi csarnokait, ám itt ezeket beépítették a természetes domborzati viszonyok közé. Quel'Thalas lett az az ékkő, amit a nemes elfek olyannyira szerettek volna megteremteni. Quel'Thalas vezetésére megalapították az Ezüsthold Tanácsot, bár a Napjáró dinasztia is megtartott magának némi politikai hatalmat. A hét legnagyobb nemes elf főúrból álló Tanács azon munkálkodott, hogy biztosítsa az elfek országának és népének biztonságát. Védelmező pajzsuk mögött a nemes elfek figyelmen kívül hagyhatták a Kaldoreiek ősi figyelmeztetéseit és a mágiát kihívó nemtörődömséggel használták továbbra is életük szinte minden területén.

Közel négyezer éven át éltek békében a nemes elfek elszigetelt királyságuk biztonságában. Ám a bosszúvágyó trollokat ilyen könnyen nem lehetett legyőzni. Az erdő mélyén tervezgettek és ármánykodtak, várva, hogy csapataik száma megfelelően nagyra nőjön. Végül aztán egy hatalmas troll sereg rohamozott ki az árnyékos erdőkből és újra ostrom alá vették Quel'Thalas csillámló tornyait.

Fel

Miközben a nemes elfek az életükért küzdöttek a trollok vad rohama ellenében, Lordaeron szétszórt, nomád ember törzsei egymással küzdöttek a törzsi területek feletti uralomért. A korai emberek törzsei egymás településeit fosztogatták, a faji egység vagy a becsület igen keveset jelentett számukra. Az egyik törzs azonban, az Arathi ráébredt, hogy a trollok már akkora fenyegetést jelentettek, amelyet nem lehetett tovább figyelmen kívül hagyni. Az arathik az összes törzset saját uralmuk alatt akarták egyesíteni, hogy egységesen tudjanak fellépni a troll bandák ellen.

Hat év alatt a ravasz arathik diadalmaskodtak és legyőzték az összes rivális törzset. Minden egyes győzelem után békét és egyenjogúságot ajánlottak a legyőzötteknek, így megnyerték a hűségét mindazoknak akik felett győzedelmeskedtek. Idővel számos másik törzs olvadt egybe az Arathiak vezérlete alatt és hadseregük jelentősen megerősödött. Bízva abban, hogy ellenállhatnak a troll portyázóknak vagy akár a rejtőzködő elfeknek is, ha úgy alakul, a hadurak elhatározták, hogy építenek egy erődvárost Lordaeron déli vidékén. A városállam, amelyet Stromnak neveztek el, fővárosa lett országuknak, Arathornak. Ahogy Arathor felvirágzott, a hatalmas kontinens minden sarkából dél felé vándoroltak az emberek, hogy Strom védelme alatt biztonságban élhessenek.

Egy zászló alatt egyesülve, az emberek törzsei erős, bizakodó kultúrát építettek. Thoradin, Arathor királya tudta, hogy északon a rejtélyes elfeket állandó ostrom alatt tartják a trollok, de vonakodott attól, hogy emberei biztonságát visszavonultan élő idegenek védelmében kockáztassa. Hónapok teltek el és északról lassan az elfek küszöbönálló vereségéről érkeztek hírek. Thoradin csak akkor ébredt rá, hogy valójában milyen nagy a troll veszély, mikor Quel'Thalasból megfáradt követek érkeztek Strom városába.

Az elfek tájékoztatták Thoradint arról, hogy a troll seregek hatalmasak és ha Quel'Thalas elesik bizonyára tovább haladnak majd dél felé. A kétségbeesett elfeknek mindenáron katonai segítségre volt szükségük, így gyorsan beleegyeztek abba, hogy a trollok elleni segítségért cserébe néhány kiválasztott embernek megtanítják a mágia használatát. Thoradin nem bízott annyira a mágiában, de felismerve kényszerű helyzetét beleegyezett, hogy megsegíti az elfeket. Szinte azonnal elf varázslók érkeztek Arathorba és egy csapat embernek elkezdték megtanítani a mágia művészetét.

Az elfek úgy találták, hogy bár az emberek természetüknél fogva ügyetlenül alkalmazták a mágiát, mégis meglepő affinitásuk volt iránta. Száz embernek tanították meg az elfek titkaik legalapvetőbb ismeretét, éppen annyit, amennyi feltétlenül szükséges volt ahhoz, hogy felvehessék a harcot a trollokkal. Meggyőződve róla, hogy ember tanítványaik készen állnak arra, hogy segítsenek a küzdelemben, az elfek elhagyták Stromot és északnak vonultak Thoradin király harcra kész seregeivel.

Az elfek és emberek egyesített seregei összecsaptak a trollok elsöprő erejű hadaival az Alterac Hegység lábainál. Napokig tartott a csata, de Arathor fáradhatatlan seregei egy tapodtat sem engedték előrenyomulni a trollok özönlő áradatát. Az elf főurak úgy látták elérkezett az ideje annak, hogy mágiájuk hatalmát az ellenségre szabadítsák. A száz ember mágus és egy seregnyi elf varázsló a mennyek dühét idézték meg az egekből és lángra lobbantották a trollok hadát. Az elemi tűz megakadályozta, hogy a trollok regenerálják sérüléseiket, megkínzott testüket belülről emésztette el a mágikus tűz.

A troll seregek szétszórt maradéka menekülni próbált, de Thoradin katonái üldözőbe vették és lemészárolták őket mind egy szálig. A trollok soha sem heverték ki teljesen ezt a vereséget és a történelemben soha többé nem volt példa egy egységes troll nemzet felemelkedésére. Meggyőződve róla, hogy Quel'Thalas megmenekült a pusztulástól, az elfek hűséget és barátságot fogadtak Arathor országának és Thoradin király vérvonalának. Az emberek és az elfek ezután korszakokon át békés kapcsolatokat ápoltak.

Fel

A trollok északról való kiűzése után Quel'Thalas elfjei nekiláttak, hogy újjáépítsék fenséges hazájukat. Arathor győztes seregei hazatértek délre, Strom városába. Arathor társadalma fejlődött és felvirágzott, Thoradin azonban attól tartott, hogy királysága széttöredezhet, ha túlságosan nagyra nő, így fenntartotta, hogy Strom maradjon az arathori birodalom központja. Sok év telt el békés növekedéssel és kereskedelemmel, míg aztán a nagyhatalmú, öreg Thoradin király elhunyt, így Arathor fiatalabb generációja hozzáláthatott a birodalom Strom vidékein túli kiterjesztéséhez.

Az az első száz mágus, akiket az elfek megtanítottak a mágia használatára továbbfejlesztették képességeiket és részleteiben is elsajátították a varázslatszövés misztikus tanait. Ezek a mágusok, akiket annak idején akaraterejük és nemes lelkük miatt választottak ki, mindig is figyelemmel és elővigyázatossággal használták mágiájukat, azonban titkaikat és hatalmukat egy fiatalabb generációnak adták át, akik már nem ismerték a háború megpróbáltatásait és nem látták be az önmegtartóztatás szükségességét. Ezek a fiatal mágusok inkább saját hasznukra alkalmazták a mágiát ahelyett, hogy felelősséggel használták volna társaik boldogulása érdekében.

Ahogy a birodalom terjeszkedett és új területeket olvasztott magába, a fiatal varázslók is szétszóródtak a délvidéken. Misztikus hatalmuk segítségével a varázslók megvédelmezték a népet a bóklászó fenevadaktól és lehetővé tették, hogy új városállamok épülhessenek a vadon helyén. Ám ahogy hatalmuk növekedett, a varázslók egyre önteltebbek lettek és elzárkóztak a társadalom többi részétől.

A második arathori városállamot - Dalarant - Stromtól északra alapították. Számos ifjú varázsló hagyta ott Strom korlátolt bezártságát és költözött át Dalaranba abban a reményben, hogy újonnan szerzett hatalmukat ott nagyobb szabadságban használhatják. Ezek a varázslók építették fel mágiájukkal Dalaran megbűvölt tornyait, majd belemerültek tanulmányaikba. Dalaran polgárai eltűrték a mágusok cselekedeteit és virágzó gazdaságot építettek ki varázshasználó védelmezőik óvó jelenlétének köszönhetően. Azonban ahogy egyre több varázsló folytatta mágikus tevékenységeit a városban, Dalaran körül a valóság szövete gyengülni és foszladozni kezdett.

A Lángoló Légió sötétlelkű ügynökei, akiket elűzött az Örökkévalóság Kútjának összeomlása, most visszataláltak a világba, csábította őket Dalaran varázslóinak meggondolatlan mágiahasználata. Bár ezek a viszonylag gyenge démonok nem képviseltek számottevő erőt, mégis jelentős zavart és káoszt keltettek Dalaran utcáin. A démonokkal való találkozások nagyrészt elszigetelt esetek voltak, így a várost uraló Magokraták megtettek mindent, amit csak lehetett annak érdekében, hogy ezeket az eseteket titokban tartsák a nyilvánosság előtt. A leghatalmasabb varázslókat küldték a bújkáló démonok elfogására, de még ők is gyakran reménytelenül gyengének bizonyultak a hatalmas Légió magányos ügynökeivel szemben.

Néhány hónap múlva a babonás parasztok sejteni kezdték, hogy varázshasználó uraik valami retteneteset rejtegetnek előlük. Dalaran utcáin lázadásról szóló pletykák keringtek, a paranoiás polgárság elkezdte megkérdőjelezni a korábban csodált varázslók indítékait és tetteit. A Magokraták tartottak tőle, hogy ha a parasztok fellázadnak Strom közbe fog lépni ellenük, ezért ahhoz a csoporthoz fordultak segítségért, akikről azt gondolták, hogy kizárólag ők érthetik meg problémájukat: az elfekhez.

Amint értesültek a Magokratáktól a Dalaranban zajló démoni tevékenységről, az elfek azonnal elküldték leghatalmasabb varázslóikat az emberek országába. Az elf varázslók tanulmányozták a Dalarant átszövő energiahullámokat és részletes jelentést tettek mindazokról a démoni mesterkedésekről, amelyeket észleltek. Végkövetkeztetésük az volt, hogy bár csak néhány démon kószált szabadon a világban, a Légió maga óriási fenyegetés maradna, ha az emberek továbbra is használnák mágikus képességeiket.

A quel'thalasi elfeket uraló Ezüsthold Tanácsa titkos paktumot kötött Dalaran Magokrata uraival. Az elfek elmesélték nekik az ősi Kalimdor és a Lángoló Légió történetét, azt a múltat, amely még mindig fenyegetést jelentett a világra. Tájékoztatták az embereket arról, hogy amíg mágiát használnak, meg is kell védelmezniük népüket a Légió gonosz ügynökeitől. A Magokraták azt javasolták, hogy válasszanak ki egy halandó bajnokot, akit felruháznának az elfek és az emberek egyesített hatalmával azért, hogy ez a bajnok egy soha véget nem érő titkos háborút viselhessen a Légió ellen. Hangsúlyozták, hogy az emberiség nagy többsége sosem szerezhet tudomást az Őrzőkről vagy a Légió fenyegetéséről, mert ez félelemtől és paranoiától táplált lázadásokhoz vezethetne. Az elfek megalapítottak egy titkos társaságot, hogy az felügyelje az Őrző személyének kiválasztását és segítsen meggátolni a világ káoszba merülését.

A társaság titkos találkáit az árnyékos Tirisfal Ligetben tartotta, ott ahol a nemes elfek először telepedtek le Lordaeronban. Így aztán a titkos szektát elnevezték Tirisfal Őrzőinek. Az Őrzőnek választott halandó bajnokokat hihetetlen hatalommal ruházta fel az elfek és az emberek egyesített mágiája. Bár egyszerre mindig csak egyetlen egy létezett, ő olyan végtelen hatalomnak parancsolt, hogy egyedül is fel tudta venni a harcot a Légió ügynökeivel bárhol is találkozott velük a világban. Ereje olyan nagy volt, hogy csakis Tirisfal Tanácsának volt joga ahhoz, hogy kiválassza a potenciális jelöltek közül azt aki megkaphatta ezt a rangot. Amikor egy Őrző megöregedett vagy elfáradt a káosz ellen vívott titkos háborúban, a Tanács egy új bajnokot választott és pontosan meghatározott körülmények között hivatalosan is az új ügynökbe áramoltatták át az Őrző hatalmát.

Emberöltőkön át védelmezték az Őrzők az emberiséget a Lángoló Légió láthatatlan fenyegetése ellenében Arathor és Quel'Thalas országaiban. Arathor fejlődésnek és virágzásnak indult, a mágia használata pedig elterjedt szerte a birodalomban. Ezalatt az Őrzők árgus szemekkel kutattak a démoni tevékenység árulkodó jelei után.

Fel

Az ősidőkben miután a Titánok elhagyták Azerothot, gyermekeik, a földszerzetek folytatták a világ mélységeinek formálását és őrzését. A földszerzetek nem igazán törődtek a felszínen élő fajok ügyes-bajos dolgaival, csak az éltette őket, hogy felderítsék a föld sötét mélységeit.

Azonban amikor a világot széthasította az Örökkévalóság Kútjának robbanása, az a földszerzetekre is nagy hatással volt. A föld fájdalmától megtántorodva, a földszerzetek elvesztették személyiségük jó részét és bezárták magukat azokba a kőből emelt csarnokokba, ahol megteremtették őket. Uldaman, Uldum, Ulduar... ezek voltak azoknak az ősi TItán városoknak a nevei, ahol a földszerzetek először öltöttek alakot. A föld mélységes mélyén eltemetve pihentek békében a földszerzetek közel nyolcezer éven át.

Bár azt nem tudjuk, mi ébresztette fel őket, de az Uldamanba visszavonult földszerzetek idővel felébredtek a saját magukra bocsátott álomból. Meglepve tapasztalták, hogy jelentősen megváltoztak a hosszú alvás alatt. Sziklás bőrük megpuhult és sima bőrré változott, a kövek és a föld feletti hatalmuk meggyengült. Halandó lényekké változtak.

Ezek a földszerzetek elnevezték magukat törpöknek, elhagyták Uldaman csarnokait és nekivágtak az ébredező világnak. Mivel a mélyen fekvő helyek biztonsága és megannyi csodája még mindig vonzotta őket, ezért a vidék legmagasabb hegye alatt alapították meg királyságukat. Országukat Khaz Modannak, vagyis "Khaz Hegyének" nevezték el, Titán teremtőjük Khaz'goroth iránti tiszteletből. A hegy szívében oltárt emeltek Titán ősatyjuknak, egy hatalmas üllőt. Így aztán az oltár köré épült várost Vasüllőnek hívták ezentúl mindörökre.

A törpök - akiket természetüknél fogva megigézett a drágakövek és a sziklák megformálása -, elkezdték bányászni a környező hegyeket értékes fémek és drágakövek után kutatva. A világ alatt végzett munkájukkal megelégedve, a törpök elszigetelték magukat a földfelszínen élő szomszédaik viselt dolgaitól.

Fel

Strom továbbra is Arathor központja volt, de Dalaranhoz hasonlóan számos új városállam született Lordaeron kontinensén mindenfelé. Gilneas, Alterac és Kul Tiras voltak ezek az első városállamok és bár mindegyiknek saját szokásai és kereskedelmi hálózata volt, Strom egységesítő uralmát mind elismerték.

Tirisfal Őrzőinek éber felügyelete alatt Dalaran lett a világ minden tájáról érkező varázslók tanításának központja. A Dalarant uraló Magokraták megalapították a Kirin Tort, egy különleges rendet, amelynek feladata az volt, hogy írja össze és kutassa fel az emberiség számára akkoriban ismert összes varázslatot, mágikus ereklyét és varázstárgyat.

Gilneas és Alterac erős támogatói lettek Stromnak, nagy seregeikkel felderítették Khaz Modan délre fekvő hegyes vidékeit. Ebben az időben történt, hogy az emberek először találkoztak a törpök ősi fajával és meglátogatták hatalmas csarnokokból álló földalatti városukat, Vasüllőt. Az emberek és a törpök megosztották egymással a fémkovácsolás és a mérnöki ismeretek titkait, de az is hamar kiderült, hogy mindkét faj szereti a csatákat és a jó történeteket.

Kul Tiras városállama, amelyet Lordaerontól délre egy nagy szigeten alapítottak, virágzó gazdaságot fejlesztett a halászatra és a hajózásra alapozva. Idővel Kul Tirasnak hatalmas, kereskedőhajókból álló flottája lett. Hajói bejárták az ismert tengereket, egzotikus áruk után kutattak, amelyeket máshol jó áron lehetett eladni. Bár Arathor gazdasága virágzott, legerősebb alkotóelemei mégis lassan elkezdtek bomlani.

Idővel Strom urai elhatározták, hogy székhelyüket Lordaeron északabbra fekvő zöldellő vidékeire helyezik át és elhagyják a déli, terméketlen területeket. Thoradin király utódai, az Arathi vérvonal utolsó képviselői azonban vitába szálltak ezzel a döntéssel, azt mondták Stromot nem lenne szabad elhagyni, ezzel a véleményükkel pedig magukra vonták a lakosság nagy részének elégedetlenségét, akiknek tetszett a távozás gondolata. Strom urai végül mégis úgy döntöttek, hogy elhagyják ősi városukat, hogy a vad északi vidékeken találjanak rá a tisztaságra és megvilágosodásra. Dalarantól messze északra, Strom urai egy új városállamot alapítottak, amelyet Lordaeronnak neveztek el. Az egész kontinens ettől a városállamtól kölcsönözte később a nevét. Lordaeron a hívő zarándokok és a belső békét és biztonságot kutató vallásos emberek szent központja lett.

Az arathik leszármazottai, akik az ősi Strom omladozó falai közt maradtak úgy döntöttek, hogy délre mennek, túl Khaz Modan sziklás hegyein. Útjuk sok hosszú évszakon át tartott, míg végül letelepedtek annak a kontinensnek az északi vidékein, amelyet később Azerothnak neveztek el. Egy termékeny völgyben megalapították Viharváradot (Stormwind), amely hamarosan egy teljesen önálló hatalmi tényezővé vált.

A Stromban maradt maroknyi harcos úgy határozott, hogy maradnak és őrzik városuk ősi falait. Strom többé már nem volt a birodalom központja, de egy új ország jött létre belőle, amelyet Stromgarde-nak neveztek el. Bár mindegyik városállam külön-külön sikeres volt, de Arathor királysága gyakorlatilag összeomlott. Mindegyik ország kialakította a saját szokásait és hitvilágát, eközben pedig egyre inkább elkülönültek és függetlenedtek egymástól. Thoradin király látomása az egységes emberiségről végül teljesen elenyészett.

Miközben a hét ember királyság politikai ereje és a köztük folyó rivalizálás hol felerősödött, hol pedig meggyengült, az Őrzők folytatták a káosz elleni állandó harcukat. Számos Őrző váltotta egymást az évek során, de egyszerre mindig csak egy rendelkezett Tirisfal mágikus hatalma felett. A korszak egyik utolsó Őrzője az árnyék elleni küzdelem egyik leghatalmasabb harcosaként nagy elismerést vívott ki magának. Aegwynn volt ez a tüzes lány az emberek közül, aki sikeresen teljesítette a Rend próbatételeit és elnyerte az Őrző rangját. Aegwynn fáradhatatlanul dolgozott azon, hogy levadássza és elpusztítsa a démonokat, ahol csak rájuk talált, de gyakran megkérdőjelezte a férfiak által uralt Tirisfal Tanácsának döntéseit. Úgy hitte, hogy a tanácsban ülő ősöreg elfeknek és agg embereknek túl merev gondolkodásuk volt és nem láttak elég messzire ahhoz, hogy a káosz elleni küzdelmet végérvényesen lezárják. A hosszú érvelésekhez és vitákhoz nem volt türelme, csak arra vágyott, hogy feletteseinek bebizonyítsa rátermettségét, ezért sorsdöntő helyzetekben gyakran inkább a dicsőség, mintsem a bölcsesség által kijelölt utat választotta.

Ahogy Tirisfal kozmikus hatalma feletti uralma egyre nőtt, Aegwynn rátalált néhány igazán nagyhatalmú démonra, akik Északszirt jeges kontinensén ólálkodtak. Aegwynn elutazott a távoli északi vidékre és a hegyekig követte a démonok nyomait. Felfedezte, hogy a démonok az egyik utolsó túlélő sárkányraj tagjaira vadásztak, hogy az ősi lényekből elszívják belső mágikus energiájukat. Az óriás sárkányok - akik ide vonultak vissza az egyre inkább előretörő halandó társadalmak elől - körülbelül egyenlő hatalommal rendelkeztek a Légió sötét mágiájával szemben. Aegwynn szembeszállt a démonokkal és a nemes sárkányok segítségével sikerült felborítani az erőegyensúlyt, így a démonokat elpusztították. Ám ahogy az utolsó démont is kiűzték a halandó világból, egy hatalmas vihar söpört végig északon. Egy óriási sötét arc jelent meg Északszirt felett az égen. Sargeras, a démonkirály, a Lángoló Légió ura jelent meg Aegwynn előtt, pokoli energiáktól feltüzelve. Közölte az ifjú Őrzővel, hogy Tirisfal ideje lassan a végéhez közeleg és a világ hamarosan térdre omlik majd a Légió hatalma előtt.

A büszke Aegwynn úgy gondolta szembe tud szállni a vészjósló istennel és minden hatalmát rászabadította Sargeras avatárjára. Aegwynn zavarbaejtő könnyedséggel gyengítette meg mágiájával a démonurat és sikerült megölnie fizikai megtestesülését. Attól tartva, hogy Sargeras szelleme esetleg hátramaradhatott, a naív Aegwynn a holttestet Kalimdor egyik ősi csarnokába zárta, amely a tenger fenekére süllyedt amikor az Örökkévalóság Kútja felrobbant. Sosem tudta meg, hogy pontosan úgy cselekedett ahogy azt Sargeras kitervelte. Akaratlanul is megpecsételte tettével a halandó világ sorsát mivel Sargeras anyagi formájának halálakor áthelyezte szellemét Aegwynn kimerült testébe. A fiatal Őrző nem tudott róla, de Sargeras ezután sok hosszú éven át rejtőzködött lelkének legsötétebb sarkaiban.

Fel

Vasüllő Hegy törpjei hosszú évszázadokon át éltek békében. Településeik azonban lassan túlnőttek hegymélyi városaik korlátain. Bár a Nagy Király, Üllővár Modimus igazságosan és bölcsen uralkodott a törpök felett, három befolyásos csoport alakult ki a törp társadalomban.

A Bronzszakáll klánt Bronzszakáll Madoran vezette, aki közeli kapcsolatokat ápolt a Nagy Királlyal, hagyományosan ők voltak a Vasüllő Hegy védelmezői. A Vadpöröly klán, akiket Vadpöröly Khardros thán vezetett, a hegy lábánál elterülő dombos vidéken élt, de szerettek volna nagyobb befolyást nyerni a városban. A harmadik csoport a Feketevas klán volt, őket a varázsló thán, Thaurissan uralta. A Feketevas népe a hegy alatti legsötétebb árnyékok között rejtőzött és mind a Bronzszakáll, mind pedig a Vadpöröly klán ellen ármánykodott.

Egy ideig a három érdekcsoport pengeélen táncoló békében élt egymással, ám amikor az öreg Üllővár Nagy Király elhunyt, elszabadultak az indulatok. A három nagyhatalmú klán közt háború robbant ki Vasüllő uralmáért. A törp polgárháború sok éven át folyt a föld alatt. Végül a Bronzszakáll törpök, akiknek a legnagyobb seregük volt kiűzték a Feketevas és a Vadpöröly klánokat a hegy mélyéről.

Khardros és a Vadpöröly klán harcosai északra vonultak, majd átkeltek Dun Algaz kapuin és megalapították saját királyságukat Grim Batol távoli csúcsai között. Ott aztán megerősödtek és újra megtöltötték kincseskamráikat. Thaurissan és a Feketevas törpök nem voltak ilyen szerencsések. Megszégyenülve, legyőzetésük felett érzett haragjukban megfogadták, hogy bosszút állnak Vasüllőn. Thaurissan messze délre vezette népét és megalapított egy várost (amelyet saját maga után nevezett el) a szépséges Vörösbérc Hegységben. A múló évekkel érkező meggazdagodás sem enyhítette a Feketevas klán acsargását rokonaik ellen. Thaurissan és felesége, Modgud a varázslónő kétfrontos támadást indítottak Vasüllő és Grim Batol ellen. A Feketevas törpök feltett szándéka volt, hogy egész Khaz Modant uralmuk alá hajtsák.

A Feketevas seregek elözönlötték fajtársaik erődítményeit és kishíján el is foglalták mindkét királyságot. Végül azonban Bronzszakáll Madoran győzelemre vezette klánját Thaurissan mágiahasználó serege ellen. Thaurissan és követői visszamenekültek városuk biztonságába, nem tudván a Grim Batolban kibontakozó eseményekről, ahol Modgud serege sem boldogult Khardrosszal és Vadpöröly harcosaival.

Az ellenséges harcosokkal szemben Modgud varázshatalmát használta, hogy félelmet ültessen szívükbe. Parancsára életre keltek az árnyékok és sötét dolgok másztak elő a föld mélyéből, hogy a Vadpörölyökre saját csarnokaikban csapjanak le. Végül Modgud áttört a kapukon és ostrom alá vonta az erődöt. A Vadpörölyök elkeseredetten küzdöttek, Khardros pedig belevetette magát az egymással csatázó törpök tengerébe és végül levágta a varázsló királynőt. A Feketevas törpök királynőjük elvesztése után hanyatt homlok menekültek a Vadpörölyök haragja elől. Délre futottak, királyuk városa felé, de útközben beleütköztek Vasüllő seregeibe, akik Grim Batol megsegítésére érkeztek. A két had közé szorult Feketevas törpöket mind egy szálig elpusztították.

Vasüllő és Grim Batol egyesített seregei ezután dél felé vonultak, hogy egyszer és mindenkorra legyőzzék Thaurissant és a Feketevas klánt. Nem jutottak messzire, mikor Thaurissan dühe egy végzetes erejű varázslatban öltött testet. Thaurissan egy természetfeletti szolgát akart megidézni, amivel biztosíthatta volna győzelmét, ezért szólította a világ alatt alvó ősi hatalmakat. Döbbenetére és vesztére a lény, ami előmászott a föld alól borzalmasabb volt mint azt legvadabb rémálmaiban képzelte volna.

Ragnaros, a Tűzúr, a tűzelementálok halhatatlan ura volt ő, akit a Titánok a világ ifjúkorában száműztek. Thaurissan hívásától felszabadítva, Ragnaros újra életre kelt. Azerothra való apokaliptikus újraszületése szétrobbantotta a Vörösbérc Hegységet és a pusztítás közepén egy dühöngő vulkánt hívott életre. A Feketeszikla néven ismert vulkánt északról a Perzselő Szurdok, délről pedig a Lángoló Sztyeppék határolták. Thaurissant elpusztította az általa elszabadított varázsenergia, a katasztrófát túlélő követőit pedig Ragnaros és elementáljai rabszolgaságba vetették. A mai napig ott élnek a hegy mélyén.

A rettenetes pusztítást és a déli hegyekben tomboló egyre terjedő tüzeket látva Madoran és Khardros királyok megállították seregeiket és visszafordultak saját királyságaik felé, Ragnaros haragjával nem mertek szembeszállni.

A Bronzszakállúak visszatértek Vasüllőbe és újjáépítették csodás városukat. A Vadpörölyök is hazatértek Grim Batolba, ám Modgud halála gonosz foltot hagyott a hegyi erődön, így a Vadpörölyöknek nem volt tovább maradásuk. Szívükbe szomorúság költözött, hogy maguk mögött kell hagyniuk szeretett otthonukat. Bronzszakáll király felajánlotta a Vadpörölyöknek, hogy éljenek ezentúl Vasüllő határain belül, de ők makacsul elutasították az ajánlatot. Khardros népével északra vonult, Lordaeron vidékei felé. A Vadpörölyök végül a Hátföldeken telepedtek le és megalapították Szelesbérc várát, ahol idővel egyre közelebb kerültek a természethez, sőt még a környéken élő griffekkel is baráti kapcsolatokat ápoltak.

Vasüllő törpjei szerették volna fenntartani a rokoni és kereskedelmi kapcsolatokat a Vadpöröly klánnal, ezért két hatalmas kapu közé megépítették a Thandol Alagutat, hogy összeköttetést teremtsenek Khaz Modan és Lordaeron között. A kétoldalú kereskedelem jótékony hatásaként mindkét királyság felvirágzott. Madoran és Khardros halála után fiaik közös erőfeszítéssel állítottak szobrokat atyáik tiszteletére. A két szobor őrízte ezentúl a Ragnaros perzselő jelenléte miatt vulkanikus területté vált délvidékre vezető szoros bejáratát. Egyrészt figyelmeztetésként szolgáltak mindenki számára, aki meg akarta volna támadni a törp királyságokat, másrészt pedig mementói voltak annak, hogy mekkora árat fizettek bűneikért a Feketevas törpök.

A két királyság pár éven át még ápolta kapcsolatait, de a Vadpöröly törpöket igazán megviselték azok a szörnyűségek, amelyeknek Grim Batolban voltak szemtanúi. Ezentúl inkább a föld felett éltek, Szelesbérc lejtőin, ahelyett, hogy hatalmas királyságot faragtak volna ki maguknak a hegy mélyén. A két megmaradt törp klán közti ideológiai különbségek vezettek végül ahhoz, hogy útjaik elváltak egymástól.

Fel

Aegwynn Őrző az évek során nagy hatalomra tett szert és Tirisfal energiáival jelentősen meghosszabbította életét. Naívan abban a hitben élt, hogy végleg legyőzte Sargerast, így folytatta a világ védelmezését a démon király talpnyalói ellen közel 900 éven át. Tirisfal Tanácsa azonban végül úgy döntött, hogy megbízatása a végéhez közeleg. A Tanács utasította Aegwynnt, hogy térjen vissza Dalaranba, hogy az Őrző hatalmát átadhassák egy új bajnoknak. Aegwynn azonban, aki mindig is bizalmatlanul tekintett a Tanácsra úgy döntött, saját maga választja ki utódját.

A büszke Aegwynn úgy tervezte, hogy egy fiúgyermeknek ad életet, akinek majd átadja minden hatalmát. Nem állt szándékában megadni a lehetőséget Tirisfal Rendjének arra, hogy befolyásolhassák utódját úgy ahogy azt vele is megpróbálták. Aegwynn délre utazott, Azeroth királyságába, ahol egy Nielas Aran nevű gyakorlott varázsló személyében megtalálta a tökéletes férfit, aki apja lehetett fiának. Aran volt Azeroth királyának udvari mágusa és személyes tanácsadója. Aegwynn elcsábította a varázslót, aki fiút nemzett neki. Nielas mágiához való természetes affinitása mélyen beleivódott a még meg sem született gyermekbe és meghatározta azokat a tragikus lépéseket, melyeket későbbi életében tett. Tirisfal hatalma is ott szunnyadt a gyermekben, arra várva, hogy felébredjen, ha majd nagykorúvá válik.

Telt múlt az idő és Aegwynn megszülte fiát egy félreeső ligetben. A fiút Medivh-nek nevezte el, ami a nemes elfek nyelvén azt jelentette: "a titkok őrzője". Aegwynn szentül hitte, hogy felcseperedvén fia lesz a következő Őrző. Sajnos azonban Sargeras gonosz szelleme - amely addig ott rejtőzött Aegwynnben - megszállta a védtelen gyermeket, mikor az még anyja méhében fejlődött. Aegwynnek sejtelme sem volt róla, hogy a világ következő Őrzője már legnagyobb ellensége rabja.

Megbizonyosodva róla, hogy a gyermek egészséges, Aegwynn elvitte a fiatal Medivh-et Azeroth udvarába és rábízta halandó apjára, hogy nevelje fel népének körében. Ezután utolsó útjára indult a vadonba, hogy felkészüljön az elmúlással való találkozásra, bármi várjon is rá a túlvilágon. Medivh erős fiúvá érett, de fogalma sem volt róla, hogy Tirisfal öröksége micsoda potenciális hatalommal ruházta fel.

Sargeras türelmesen várt míg az ifjú hatalma végre megnyilvánult. Mire Medivh tizenéves lett, már híre járt Azerothban jelentős mágikus képességeinek. Gyakran indult kalandos utakra két barátjával: Llane-nel, Azeroth hercegével és Anduin Lotharral, aki az Arathi vérvonal egyik utolsó leszármazottja volt. A három fiú gyakran követett el mindenféle csínytevéseket a királyságban, de a nép ennek ellenére kedvelte őket.

Mikor Medivh 14 éves lett, felébredt benne az addig szunnyadó kozmikus hatalom és összecsapott a lelke mélyén rejtőzködő Sargeras szellemével. Medivh sok éven át tartó kómába zuhant. Amikor végre felébredt, már felnőtt ember volt, barátai Llane és Anduin pedig Azeroth régensei lettek. Bár vágyott arra, hogy újonnan felfedezett hihetetlen hatalmát az otthonának hívott ország védelmének szentelje, Sargeras sötét szelleme megrontotta gondolatait és érzelmeit, álnok végzet felé sodorva őt.

Sargeras örvendezve bújkált Medivh egyre sötétebb szívében, mert tudta, hogy a világ második inváziójára szőtt tervei hamarosan megvalósulnak és nem más mint a világ utolsó Őrzője lesz az, akiben megérlelődnek.

Fel

Abban az időben amikor Medivh megszületett Azerothon, Kil'jaeden a Megcsaló, a Kavargó Űrben rejtőzött és tépelődött követői társaságában. A ravasz démonúr, mestere, Sargeras utasításai szerint a Lángoló Légió második azerothi invázióját tervezgette. Ezúttal nem akart hibázni. Kil'jaeden arra jutott, hogy szüksége lesz egy új seregre, amivel meggyengítheti Azeroth védelmeit még mielőtt a Légió egyáltalán a világra lépne. Ha a halandó fajoknak, mint az éjelfeknek és a sárkányoknak egy új fenyegetéssel kell szembenézniük, túl gyengék lesznek majd ahhoz, hogy igazi ellenállást fejtsenek ki, amikor a Légió inváziója megkezdődik.

Ezidőtájt fedezte fel Kil'jaeden Draenor zöldellő világát, ami békésen járta útját a Nagy Sötét Végtelenben. A sámánisztikus, klánokba szerveződött orkoknak és a békés draeneioknak otthont adó Draenor olyan idilli volt, mint amilyen hatalmas. A nemes ork klánok a nyílt pusztákon vándoroltak és kihívásért vagy kedvtelésért vadásztak, míg a kíváncsi draeneiok kezdetleges városokat építettek a világ égbe nyúló hegycsúcsai között. Kil'jaeden tudta, hogy Draenor lakói remek szolgái lehetnének a Lángoló Légiónak, ha előbb megfelelően felkészítik őket.

A két faj közül Kil'jaeden szerint a harckedvelő orkok voltak fogékonyabbak a Légió rontására. Megbűvölte ezért az öreg ork sámánt, Ner'zhult hasonlóképpen mint ahogy Sargeras vonta uralma alá Azshara királynőt korszakokkal azelőtt. Az eszes sámánt csatornaként használva a démon felébresztette az ork klánokban a csaták iránti vágyat és a kegyetlenséget. Nemsokára ebből a spirituális beállítottságú fajból vérszomjas fenevadak váltak. Kil'jaeden ekkor megpróbálta rávenni Ner'zhult és a népét arra, hogy tegyék meg az utolsó lépést: teljesen adják át magukat a halál és a háború csábításának. Ám az öreg sámán, megérezve, hogy népe ettől örökre a gyűlölködés szolgájává válna, valahogyan ellenállt a démon parancsának.

Nerz'hul ellenállásán feldühödve, Kil'jaeden keresett egy másik orkot, aki végre a Légió karmai közé vezethette volna népét. Az agyafúrt démonúr végül meg is találta azt a készséges tanítványt, akit keresett - Ner'zhul ambíciózus tanonca, Gul'dan személyében. Kil'jaeden elmondhatatlan hatalmat ígért Gul'dan feltétlen hűségéért cserébe. A fiatal ork mohón szívta magába a démoni mágia tanításait és a történelem egyik leghatalmasabb halandó boszorkánymestere lett belőle. Más fiatal orkokat is megtanított a mágia művészetére és azon fáradozott, hogy eltörölje az orkok sámánisztikus hagyományait. Gul'dan újfajta mágiát mutatott követőinek, egy rettenetes új hatalmat, amit teljesen átitatott a rontás.

Kil'jaeden igyekezett megerősíteni hatalmát az orkok felett ezért segített Gul'dannak megalapítani az Árnyék Tanácsot, egy titkolózó szektát, ami a háttérből manipulálta a klánokat és terjesztette a boszorkánymesteri mágia használatát Draenoron. Ahogy egyre több és több ork kezdte alkalmazni a boszorkánymesterek mágiáját, Draenor zöld mezői és kanyargó folyói lassan megfeketedtek és valahogy kifakultak. Idővel a kiterjedt puszták, amelyeket az orkok generációkon át az otthonuknak tekintettek kiszáradtak és csak vörös, terméketlen talaj maradt utánuk. A démoni energiák lassan, de biztosan pusztították a világot.

Fel

Gul'dan és az Árnyék Tanács titkos irányítása alatt az orkok egyre aggresszívabbak lettek. Óriási arénákat emeltek, ahol halálra menő viadalokban tökéletesítették harci tudásukat. Ezidőtájt történt, hogy néhány klán főnöke szót emelt fajuk egyre mélyebbre süllyedése ellen. Egyikük, Durotan, a Hófarkas klánból figyelmeztette az orkokat, hogy ha így folytatják, a gyűlölet és a vérszomj teljesen bekebelezi majd őket. Szavai süket fülekre találtak, ahogy az erősebb főnökök, mint például Pokoljáró Grom, a Csatadal klánból az orkok élére álltak, hogy bajnokai legyenek egy háborúkat és hódítást ígérő új korszaknak.

Kil'jaeden tudta, hogy az ork klánok már majdnem készenállnak, de még meg kellett bizonyosodnia feltétlen hűségükről. Titokban utasította az Árnyék Tanácsot, hogy idézzék meg Mannorothot, a Rombolót, a pusztítás és a düh élő megtestesülését. Gul'dan összehívta a klánfőnököket és meggyőzte őket arról, hogy ha isznak Mannoroth haragvó véréből, azzal legyőzhetetlenné válnak. Pokoljáró Grom vezetésével Durotan kivételével az összes főnök ivott és ezzel megpecsételték sorsukat: rabszolgáivá váltak a Lángoló Légiónak. Mannoroth dühével felvértezve a főnökök akaratlanul is átruházták ezt a szolgaságot mit sem sejtő fajtársaikra.

Újonnan szerzett vérszomjuktól feltüzelve az orkok keresték a lehetőséget arra, hogy dühüket levezethessék bárkin, aki szembe mert szállni velük. Megérezve, hogy eljött az idő, Gul'dan az egymással háborúzó klánokat egy egységes és megállíthatatlan Hordába szervezte. Tudta azonban, hogy az olyan főnökök mint Pokoljáró és Végzetpöröly Orgrim egymással küzdenének a sereg feletti uralomért, ezért Gul'dan egy bábot nevezett ki az újonnan alakult Horda vezetésére. Feketekéz, a Pusztító, egy különösen elfajzott és ádáz ork hadúr lett Gul'dan választott bábja. Feketekéz vezetése alatt a Horda megindult, hogy tesztelje magát az egyszerűen élő draeneiok ellen.

Néhány hónap leforgása alatt a Horda eltörölte Draenor színéről szinte az összes draeneit. Csak néhány maroknyi, szétszórt túlélőnek sikerült elkerülnie az orkok rettenetes haragját. A győzelem ízével eltelve Gul'dan a Horda hatalmában és dicsőségében fürdött. Ennek ellenére tudta, hogy a Horda folyamatos belső villongásokkal fel fogja emészteni magát, hacsak nem találnak egy újabb ellenséget, amivel csillapíthatják a dicsőséges mészárlás utáni étvágyukat.

Kil'jaeden látta, hogy a Horda végre készen állt. Az orkok lettek a Lángoló Légió leghatékonyabb fegyverei. Az eszes démon értesítette várakozó mesterét és Sargeras egyetértett vele: eljött az idő, hogy bosszút álljon.

Fel

Katt a következő könyvre